A folyosón és a teraszon virágok, a szoba falán és az albumokban fényképek, a szívekben emlékek. Két hosszú, szép élet kalandjai, néhol édes, máskor keserű emlékei bontakoznak ki a hosszú beszélgetés során. S mindig újra visszakanyarodunk ahhoz a naphoz, amikor a szarvasi tanítóképző szépséges diáklánya először látta meg a szertornász gimnazista fiút. Sokáig csodáltam, mert olyan szép, arányos alakja volt – mondja Margitka, de párja rögtön rátapint a lényegre: Valld be, hogy már akkor szerelmes lettél belém!

Papp László és Dankó Margit, Papp László és Dankó Margit, Szarvas
Margitkát és Lászlót látva és hallgatva nehezen hiszi el az ember róluk, hogy már ennyi idősek. Fotók: Lipták Judit

Sokáig csak lopva figyelték egymást, míg végül egy tavaszi táncos összejövetelen, az internátus Körös-parti üdülőjében, először fogták meg egymás kezét. Margitka akkor úgy érezte, annyira kalapál a szíve, hogy mindjárt kiugrik a helyéből. Sokáig nem értette mi ez.

Aztán az élet elsodorta őket egymástól. Margitka tanítónő lett, előbb a Szarvas környéki tanyai iskolákban, majd a városban oktatta a kisdiákokat. Egyszerre hat osztályt, egy teremben 70-80 gyereket. Napközis tanítóként ment nyugdíjba, de még utána is sokáig folytatta a pedagógusi munkát. Közben férjhez ment, négy gyermeke született, akik közül az egyik sajnos nagyon korán meghalt. Férje 57 évesen elhunyt, Margitka ezután 27 évig özvegyen élt, bár kérője akadt bőven, mert mindig is szép asszony volt. Ma már hat unokája, 9 dédunokája és 2 ükunokája van.

Papp László és Dankó Margit, Papp László és Dankó Margit, Szarvas
László műszaki főiskolát végzett, dolgozott a dunaújvárosi cukorgyárban, a szegedi olajmezőkön, a Paksi Atomerőműben, a százhalombattai hőerőműben, majd a Dunántúli Regionális Vízművek kirendeltség-vezetőjeként ment nyugdíjba. Közben kétszer is megházasodott, de sajnos mindkét felesége elhunyt. Két lánya van, egyik Budapesten, másik Franciaországban él, neves hegedűművész. Három unokával és öt dédunokával büszkélkedhet. Már elmúlt 50 éves, amikor beiratkozott a Hittudományi Akadémiára. Mint mondja, egész életében úgy érezte, hogy Isten mindig vigyáz rá.

– Már akkor csodát tett velem, amikor 1919-ben szüleim Erdélyből menekültek Magyarországra, s édesanyám a vonat vagonjában világra hozott. Tizennégy éves koromban nyakamba akasztottak egy Szűz Mária érmét. Ez vigyázott rám, amikor kicsaptak a nagykőrösi gimnáziumból és Szarvasra kerültem. Isten ott volt akkor is, amikor 1942-ben a ceglédi laktanyában önként jelentkeztem a Don-kanyarba, de a parancsnok, aki nem is ismert engem, azt mondta, én nem mehetek. Máig nem tudom, miért. S vigyázott rám akkor is, amikor 1947-ben előbb disszidáltam Franciaországba, majd másfél év múlva visszaszöktem Magyarországra. Egy bécsi vonatról ugrottam le a magyar határon, hazavágytam.

Margitka és László végigélték a XX. századot, külön utakon. Aztán 1996-ban az akkor már 77 esztendős, özvegy, Szegeden élő férfi eljött Szarvasra, a gimnáziumi érettségi találkozóra. Kinyomozta, hol lakik egykori szerelme és felkereste, de nem találta otthon. Csak egy névjegykártyát hagyott a szomszédnál. Nemsokára jött a levél Margitkától: „Ha valóban látni akarsz, akkor gyere el!” László eljött egyszer, kétszer és harmadszor már nem is ment vissza: 1996. október 30-án feleségül vette diákkori szerelmét. Margitkának ekkor ugyanúgy dobogott a szíve, mint 1938-ban, 16 évesen, amikor László először fogta meg a kezét.

Papp László és Dankó Margit, Papp László és Dankó Margit, Szarvas
Erkélyükön gyönyörű virágok nyílnak, azokat is közösen gondozzák.

– Nagyon gyönyörű öregkorunk van! A 70-es, 80-as éveinkben olyan szerelmesek voltunk, mint a húszévesek! Utaztunk, sportoltunk, s bár mára már megkoptak ugyan a fogaskerekek, de hála Istennek, nem vagyunk betegek. Minden nap sétálunk a városban, én sokat kerékpározok, és nagyon, de nagyon szeretem Margitkát – az öregségével, a hibáival együtt! – mondja László. Felesége sem marad adós, rögtön hozzáteszi: hibái nemcsak neki, hanem a férjének is vannak! Mindez persze csak kedélyes élcelődés egy nagyon is összhangban élő pártól.

Mielőtt elköszönök, László még elővesz egy papírt. Rajta csupán néhány, kézzel írott sor. A sírfeliratuk, előre megfogalmazták: „Két öregdiák. Találkoztak ismét egy kései tavaszon, 1996-ban és éltek még sokáig szeretetben”. De félre a szomorúsággal! Még nem a halálra, az életre készülnek: május végén egy étteremben, népes családjukkal együtt ünneplik László 100. születésnapját. Isten éltesse sokáig mindkettőjüket!